Amikor az állatok már mind megtanulták a maguk mesterségét, és a manóknak nem volt több dolguk ezzel, új foglalkozás után kellett nézzenek. Néhányan fészekrakásra kezdték tanítani a madarakat, mások hálószövésre a pókokat. Voltak, akik a pillangókat és a szitakötőket oktatták, és voltak, akik a cserebogaraknak, katicabogaraknak viselték gondját.
A legerősebbik manó, akinek hosszú, fehér szakálla földig ért már, és vén volt ahhoz, hogy fára másszon, vagy egyéb nehéz munkát végezzen, nekifogott gombát ültetni. Éppen olyan időt-töltött vén manóhoz illő foglalkozás volt ez. Járta egész nap az erdőt, lassan, öregesen, és itt-ott elültetett egy-egy gombát. Fehéret, barnát, pirosat: amilyen éppen az eszébe jutott.
Jóféle gombák voltak mind, amiket az öreg manó ültetett, és legkedvesebb mulatsága az volt, ha megleshette egy fa mögül, amikor valami rőzsegyűjtő öregasszony vagy gyerek meglelte ezeket a gombákat a bokrok alatt vagy a fák tövében, és boldog örömmel vitte haza, hogy vacsorát főzzön belőlük. Megelégedetten dörzsölgette ilyenkor kezeit a kis öreg manó, hogy lám csak, milyen hasznos mesterséget választott magának. Szegényemberek gondviselője lett.
Egy szép napon, ahogy éppen hazafelé ballagott a gomba-ültetésből, egy terebélyes, nagy bükkfa alatt megpillantott egy idegen gombát. Szép, piros kalapos, cifra gomba volt. Emlékezett, hogy reggel arra járva két vargányát ültetett oda. Azok ott is voltak a helyükön. De hogyan került közéjük ez a szép, piros gomba?
Vakarta a fejét a kis öreg manó, de nem emlékezett sehogyan sem, hogy ő ilyesmit ültetett volna. Még csak nem is látott soha életében ehhez hasonló szép, piros gombát. Vakarta a fejét, simogatta hosszú, fehér szakállát, tűnődött, gondolkodott. Háromszor is körüljárta az idegen gombát. De csak nem tudott rájönni, hogy honnan kerülhet oda.
Csóválta a fejét és hazament.
Mikor estefelé újra arra sétált, a gombák nem voltak ott. Sem a két vargánya, sem a szép, piros, idegen gomba.
- Ki lelte meg a gombákat? - kérdezte a harkályt, aki éppen ott dolgozott a bükkfán.
- Az erdész kislánya - felelte a harkály -, nagyon megörvendett ám a szép, piros gombának! Úgy kacagott, hogy még Visszhang is alig győzött versenyt kacagni vele. Igazán ügyes vagy, hogy olyan szép gombákat tudsz csinálni!
A kis vén manó nem szólt semmit, és ahogy ment tovább az erdőn, lassanként maga is kezdte elhinni, hogy valamiképpen mégis csak ő ültette oda azt a szép, piros gombát. Mindössze megfeledkezett róla, mert hiszen öreg már.
Hanem aztán másnap reggelre támadt ám nagy felfordulás!
Alig virradt meg, jött a szarka rémült cserregéssel az erdészház felől. Ahány szál tolla volt, annyifelé borzolódott.
-Haldoklik a kislány! Haldoklik a kislány! - rikácsolta végig az erdőn.
Megmozdult erre ijedtében az egész erdő. Ahány manó volt, mind összefutott. Ahány tündér, mind kiugrált a virágokból. Még Visszhang is otthagyta a sziklát, és még a patak is elhallgatott ijedtében. Szerették mind nagyon az erdészek kislányát.
Nosza, rohantak a manók gyógyító gyökerek után. Szedték a tündérek az ezerjófűvet, balzsamvirágot. Szaladtak vele az erdészházhoz.
Ott feküdt a kislány, halálos sápadtan, az ágyon. Sírt az édesanyja, sírt az édesapja. Hiába volt minden orvosság, hiába volt a szomszédok sok okos tanácsa: nem tudták, mi baja lehetett, nem tudtak segíteni rajta.
Jöttek a manók a jóféle gyökerekkel: nem használt semmit. Jöttek a tündérkék ezerjófűvel, balzsamvirággal. Éjféli harmatot is hoztak gyöngyvirágcsuporban: nem gyógyult meg a kislány ezektől sem. Csak mind betegebb lett szegényke, mind betegebb.
Sírtak a tündérkék, sírtak a manók valamennyien, és nem tudták, mit kezdjenek. Odagyűltek az erdő madarai mind, az erdő állatai mind, lehajtották a fejüket és búsultak nagyon. Szerették a kislányt, mert jó kislány volt, de nem tudtak segíteni rajta. Csak álltak az ágya körül nagy szomorúsággal és nézték, ahogy egyre sápadtabb lett, egyre gyöngébb lett szegényke.
Egyszerre csak befurakodott közéjük az okos kis gyík, és azt mondta:
- Engedjetek oda, hadd nézzem meg, mi baja van! Odaengedték, hogyne engedték volna. Az okos kis gyík pedig nézte,vizsgálta a beteg leánykát, aztán csak zsupsz! Beugrott a szájába hirtelen, bebújt a torkába, és eltűnt.
Kimeredt szemmel lesték az állatok meg a madarak mind, de még a tündérek is, a manók is és az erdészek is, szegények, hogy mi lesz ebből?
Hát az lett, hogy kis idő múltával csak mászott kifelé nagy kínlódva a kis gyík a leányka gyomrából, és rángatott kifelé onnan egy nagy, piros gombát! Akkora nagy volt a gomba, hogy a kicsi gyík alig tudta vonszolni kifelé.
Nagy nehezen kikecmergett vele mégis. S hát abban a szempillantásban elkezdett mosolyogni a kislány! Kipirosodott az arca, megnyíltak a szemei, felült az ágyon és kacagni kezdett! Meggyógyult, szempillantás alatt.
Lett nagy örvendezés az erdészházban! Sírtak örömükben az erdészek, ölelgették, csókolgatták az okos kis gyíkot, mézzel, cukorral vendégelték meg az állatokat, madarakat. Táncoltak a tündérkék, bukfenceztek a manók. Olyan nagy vidámság kerekedett egyszeribe az erdőn, hogy még a mogorva, vén Csönd bácsi is ledobta magáról a köd-köpönyeget, és táncra perdült a mohos, vén sziklák alatt.
Na, de aztán, hogy belefáradtak az örvendezésbe, vizsgálni kezdték a nagy, piros gombát. S egyszerre csak megszólalt a harkály az erdészek házának tetején.
- Ohó! Ezt a gombát láttam én már! Ott volt a nagy bükkfa alatt! Még meg is dicsértem miatta a gombacsináló manót!
Rá is gyűltek a gombacsinálóra valamennyien.
- Hát te ilyeneket ültetsz? Hát te mérges gombákat csinálsz? Hát te vagy az oka, hogy majdnem meghalt a kislány? Hát te így, hát te úgy!
Hiába szabadkozott szegény feje, hogy ő bizony maga is csodálkozott, mikor ezt a szép, új gombát meglátta a többi között, bizony csak elcsípték a nyakát, megkötözték kezét-lábát vadszőlő indájával, és vitték föl az Angyalok Tisztására, hogy törvényt üljenek fölötte.
Hiába sírt szegény vén gombacsináló, hogy nem ő a hibás, hiába könyörgött. Összeült nyomban a törvényszék, hogy kimondja az ítéletet. A baglyot tették meg elnöknek. Fel is kuporodott nagy szigorúan egy száraz fára, és onnan huhogott alá a félelemtől vacogó manóra.
- Ki engedte meg neked, haszontalan vén gombacsináló, hogy mérges gombát ültess el az erdőn? Amitől betegek lesznek a gyerekek?
- Nem én ültettem, higgyétek el, hogy nem én ültettem - siránkozott szegény gombacsináló. - Mindössze két vargányát ültettem oda kora reggel! S amikor visszatértem, ez a piros is ott volt közöttük! Higgyétek el, hogy nem én ültettem!
- Hát ki? - borzolódott föl a bagoly. - Én nem ültettem, annyi bizonyos. Nem is értek hozzá.
- Én sem! Én sem! - csárogta valamennyi madár.
- Én sem! - kiabálta valamennyi állat.
- Közülünk sem lehetett senki - rázták fejüket a tündérek.
- Közülünk sem - bizonygatták a manók -, egyedül Gombacsináló tud gombát csinálni!
- Meg kell kérdezni a bükkfát - döntötte el a kérdést a bagoly. Szárnyra is kapott a sólyom azon nyomban, és szempillantás alatt ott volt a nagy bükkfánál.
- Ki ültette alád a piros gombát?
- A piros gombát? - gondolkozott a vén bükkfa. - Én bizony nem tudom. Alighanem aludtam még, mikor odatették. Mire fölébredtem, ott volt mind a három. Két barna, egy piros. Bizonyosan a gombaültető ültette ide őket, ki más?
Egyetlen fa sem tudott többet. A mókusok sem. Még a lappantyú sem, pedig az éjszaka jár és kora hajnalban.
- Csak te lehettél, semmirevaló vén gombacsináló - döntötte el végül is a bagoly -, méltó módon meg kell büntessünk miatta.
Ekkor érkezett oda a szellő. Sok dolga volt, azért késett.
- Várjatok - mondta -, ne ítélkezzetek még. Megkérdem a ködöt, hátha az tud valamit.
El is suhant nyomban a legsötétebb sziklakatlan felé. Ott lelte a ködöt, egy nyirkos odúban. Rosszkedvű volt, mint mindig.
- Mi közöm hozzá - morogta -, ha láttam, láttam, s ha nem láttam, nem láttam. Tőlem ugyan meg nem tudjátok.
- Ide figyelj - bosszankodott föl a szellő -, ha meg nem mondod, hogy ki ültette oda azt a mérges gombát, örök ellenségek leszünk!
- Mit bánom én - morogta a köd -, törődöm is veled...
A szellő se volt rest, belekapaszkodott a köd ruhájába, és megrángatta jól. Sokat azonban nem árthatott neki, mert az mogorván beljebb húzódott a barlangba, egészen be a legmélyére, ahol a vén sánta boszorkány lakozott, és a szellő oda már nem mehetett utána.
- Majd kijössz! - fenyegette meg.
Mikor megtudta a bagoly, hogy a köd megtagadta a választ, gondolkodni kezdett. Gondolkoztak a tündérek is, a manók is, az állatok is, madarak is. Gondolkozott a szellő, a visszhang, a patak és a csönd. Mindenki gondolkozott. Mert, hogy igazságtalan ítéletet hozni nem szabad, azt tudták jól, valamennyien.
Ekkor megszólalt az Erdő Angyala, aki mindeddig mozdulatlanul állt a tisztás szélén egy nagy fa alatt, és figyelte, hogy mire mennek az erdő népei, magukban.
- Eresszétek el a vén gombacsinálót - mondta csöndesen -, nem ő a vétkes. Én tudom, hogy ki ültette oda a piros gombát. A köd is tudja. Elég szégyen, hogy ti nem tudjátok. Ezért megparancsolom mindnyájatoknak, hogy keressétek a bűnöst mindaddig, amíg magatoktól rá nem akadtok. Te pedig, öreg gombacsináló, ezentúl jobban ügyelj. S ha látod, hogy idegen gomba került a tieid közé, azonnal szólj a fáknak és a madaraknak, a szellőnek és tündéreknek és mindenkinek, akivel csak találkozol. Ti pedig gondoskodjatok arról, hogy ne nyúljon senki az ilyen gombához.
Így beszélt az Erdő Angyala, és azzal intett, hogy elmehetnek. Már esteledett is az erdőn és mindenki a maga dolga után kellett nézzen. A tündérek be kellett csukják a virágok kelyhét, hogy az éjszaka hűvöse meg ne ártson nekik. A manók fel kellett hordják a csillagokat az égre, mindegyiket a maga helyére. A bagoly le kellett repüljön a faluba, hogy megszámolja az egereket, a patak pedig álomba kellett mesélje a fákat.
Hogy pedig ez nem kitalált mese, amit itt elmondtam neked, hanem színtiszta valóság, azt onnan tudhatod, hogy ma sincsen még vége a piros gomba történetének.
Mert lám, a nagy szakállú vén gombacsináló azóta is ültetgeti szorgalmasan a maga gombáit az erdőn. Őt magát ugyan nem láthatod, mert az éjszaka sötétjében dolgozik többnyire, de a gombákat, azokat meglelheted magad is az erdőn, fák tövében, bokrok alatt, kicsi tisztások szélén. Haza is viheted ezeket a gombákat, meg is főzheted. De csak azokat, amiket valóban a jó öreg manó ültetett.
Jól vigyázz azonban, mert vannak másféle gombák is. Pirosak, fehérek, sárgák, mindenféle színűek. Ezeket a vén sánta boszorkány ülteti. Erről azonban csak az Erdő Angyala tud, meg a köd, más senki. Mert a vén gonosz akkor ülteti ezeket, amikor a köd is ott van mindenütt, és elrejti szem elől a gonosz mesterkedést.
Én onnan tudom, hogy egy sánta csiga súgta volt meg nekem, aki véletlenül ott volt egy tölgyfalapi alatt, amikor a boszorkány egy mérges gombát ültetett a jó gombák közé, és szemével látta. Ez a csiga éppen útban volt a manókhoz, hogy elmondja nekik, amit látott, de sánta lévén, csak nagyon lassan tudott járni, és útközben egy félszemű sündisznó véletlenül eltaposta szegényt, így aztán még ma sem tudják a manók, meg az erdő többi lakói, hogy ki ülteti azokat a mérges gombákat.
Még csak te tudod egyedül, azáltal, hogy most elmondtam neked.
Szegény öreg gombacsináló néha igen nagy gondban van. Folytonosan újra meg újra kell számlálja a gombáit, hogy észrevehesse, ha idegen gomba kerül közéjük. Ilyenkor nagyon megrémül, mert eszébe jut az erdészek kislányának esete, és azonnal szól a fáknak, tündéreknek és madaraknak, hogy vigyázzanak, mert itt és itt újra mérges gomba került a jók közé!
Ők aztán igyekeznek is, amennyire tőlük telik. Amikor egy gyerek hozzá akar nyúlni egy ilyen gombához, a virágokban azonnal sikoltozni kezdenek a tündérkék. (Feltéve, ha van a közelben virág.) A fák levele remegni kezd, ők ennél többet nem tehetnek. De ha van a közelben egy madár, bármiféle madár, és megtudja, amikor egy gombaszedő gyerek hozzányúl egy mérges gombához, az ilyen madár ijedten rebben föl az ágról, és jajveszékelni kezd a maga nyelvén. Mert a madarak nagyon szeretik a gyerekeket, és féltik őket az ilyen gombáktól.
Ezért hát, ha gombát szedni kimégy az erdőre, figyelj ám nagyon a fákra, a virágokra és a madarakra. Ők jót akarnak neked. És ha sokat vagy velük, egy idő múlva megérted, amit mondanak.
Kérlek, ne feledkezz meg az okos kis gyíkról sem, aki az erdészlányka gyomrából kihúzta a piros gombát. Ne bántsd soha, ha összetalálkozol vele. Neked is lehet még szükséged reá.
Hogy pedig mindez való igaz, amit itt elmondottam, azt abból is láthatod, hogy a szellő a mai napig sem békült ki a köddel. Valahányszor rátalál, mindig megkergeti. A ködöt nem is szereti senki az erdőn. Mert a köd tudja, hogy ki ülteti a mérges gombákat, de nem mondja meg. Ő ugyanis szövetséget kötött a vén sánta boszorkánnyal.
Szegény vén gombacsinálónak ma már a gondtól kétakkorára nőtt a szakálla. Egészen beleöregedett a keserűségbe. Bárhova rejti is a gombát, mindig talál másnap közöttük olyant, amit nem ő ültetett. És hiába kérdi a fákat, a madarakat, az állatokat: senki se tudja, ki ültette oda azokat a gombákat.
De te most már tudod, ugye?
És amikor majd felnősz, és azt látod, hogy az emberi élet jó gombái között is sok a mérges és veszedelmes gomba, akkor jusson eszedbe ez a mese. Jusson eszedbe, és ne légy soha azok között, akik a gombacsinálókat ártatlanul ítélik el, boszorkányok által gyártott gombák miatt. Mert aki igazságtalanul ítél, az a ködnek és a boszorkányoknak a szövetségese.